Ahol a kuvik sem jár
(Szitakötő. 2013/24.-19)

Az európai madárfajok közel felét, köztük a kuvikét is, veszélyezteti a kipusztulás: évről évre csökken számuk.  

A mezőgazdaság és az erdőgazdálkodás iparosítása miatt az európai országokban fokozatosan eltűntek a hagyományos állattartási és növénytermesztési formák. A természetes növénytakaró is, így egyre kevesebb a fészkelőhely. A korábbi táplálékszerzési módszerek sem sikeresek. Az önálló és az odvas fákat, a kisebb fás ligeteket mind-mind felszámolják, hogy összefüggő, nagy kiterjedésű területeket nyerjenek. A gyom– és kártevőirtók, a műtrágyázás és egyéb vegyszerek miatt elpusztulnak a táplálékot jelentő élőlények. Az autópályák, autóutak elfoglalják az élőhelyek egy részét, folyamatos zajjal és éjszakai fényekkel zavarják az állatokat, közelükben ugrásszerűen megnő a levegő szennyezettsége. Az utaktól felszabdalt területeken az állatok egymástól elkülönült, és ezért sérülékeny csoportokban élnek. Az éves átlaghőmérséklet emelkedése és a gyakori aszályok miatt is fogy a természetes növényzet, amitől a kuvikok táplálékállatai, a rovarok, rágcsálók száma tovább csökken. A folyamatok szorosan összefüggnek, egyik a másikat okozza és gyorsítja.  

Az elmúlt évtizedekben sokan megértették, hogy az élet sokszínűsége érték, megóvásáért pedig mindenkinek külön-külön cselekedni kell. Az ember ugyanis nem tulajdonosa, hanem része a természetnek, átalakulására azonban nagy hatással van, így a felelőssége is óriási. Vannak, akik országos vagy nemzetközi természetvédő szervezetek keretében a világszervezeteket, a globális cégeket, kormányokat akarják olyan döntésekre késztetni, amelyek megelőzik a pusztulást. Mások nem várnak senkire: tudásukat gyarapítva, komoly szakmai felkészülés után teszik, amit a lelkiismeretük diktál.